Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kapaszkodója akadt. Az univerzum barátságtalan hely volt, ahol
ő törékenynek, mulandónak, magányosnak érezte magát. Az
összes kapcsolódásuk, a biztonsággal, társasággal,
bajtársiassággal kapcsolatos illúziójuk lassacskán szertefoszlott.
Az utolsó adásából kiindulva a szonda vulkanikus területekre
tévedhetett, távol a kén-dioxid-hómezőktől, ahova lerakták. Az
utolsó hőmérsékleti értékei arra utaltak, hogy lávába merült –
és még a NASA sem készített olyan eszközöket, amelyek azt
túlélnék.
Sully otthagyta a kommunikációs fülkét éjszakára,
végigúszott a folyosón a kupola felé. Legalább már majdnem
hazaértek. Függetlenül attól, hogy mi vár rájuk, jó érzés volt
látni kis bolygójukat a vastag üvegen át, körülötte keringő ezüst
holdjával. Tal és Ivanov egymás mellett lebegtek a panoráma
előtt, amikor megérkezett. Helyet csináltak neki a kupolában.
Mindhárman onnan figyelték, ahogy az a kék pötty, amelyen az
életüket elkezdték, egyre közelebb ér. A bolygó felszíne előtt egy
alig észrevehető, fényes pont bukkant fel, majd egyszer csak
eltűnt, de Ivanov keze arra lendült, ahol előtte látszott.
–  Láttátok? – kérdezte a férfi. – Ott... a Nemzetközi
Űrállomás, azt hiszem. Csak az lehetett.
A szikra már azelőtt eltűnt a Föld pereme mögött, hogy
Ivanov megmozdíthatta volna a kezét. Tal vállat vont, és
elgondolkozva a szakállába túrt.
– Lehetséges – felelte.
–  Lehetséges? – kelt ki magából Ivanov. Két felháborodott
nyálcsepp lebegett az arca előtt. – Mi más lenne?
Tal ismét vállat vont.