hogy szabaduljon meg a terheitől. Azt akarta, hogy Sully
tárulkozzon ki előtte, de ez valahogy dühítőnek tűnt. A nő nem
akart udvariatlan vagy bántó lenni, csak nem tudta, hogy
reagáljon, és maga a kérdés is idegesítette. Hogy van? Hogy van
bármelyikük? Lehetetlen helyzetben voltak, és mindent
megtettek azért, hogy túléljék, hogy egy darabban jussanak el
egyik pillanattól a másikig: a Földet bámulták, a Földet
hallgatták, játék közben a Földre gondoltak.
A csend elnyúlt. Sully végül azt felelte:
– Kicsit le vagyok törve, érthető okokból, de ezt szerintem
tudod. Egyébként jól.
– Persze, persze. – Harper most bizonytalannak tűnt, mintha
a begyakorolt forgatókönyve hirtelen nem illeszkedett volna a
beszélgetésükhöz. – Csak hiányzol. De, tudod... ahogy érzed.
Vacsoránál talán találkozunk. – Ezzel elúszott mellette, ki a
fülkéből. Sully egyik eszköze felcsipogott, bejövő telemetriát
jelezve. A többi halkan zúgott; semmi, csak tartalom nélküli
szinuszhullámok.
Sully Harper után bámult, és azonnal bánta, hogy elment.
Muszáj volt ilyen kimértnek lennie? Ilyen hidegnek? Miért nem
tudta elmondani, mit érez? Szégyellte magát, de haragudott is,
amiért a férfi zavarta, amiért felkavarta ezt a váratlan
szélvihart a mellkasában. A gondolatai Devi, Lucy és Jack
emléke körül kezdtek forogni – sőt, egészen az anyjáig
visszamentek. Mindegyiküket elveszítette, így vagy úgy. Az
összes veszteség megrohanta, miközben ott lebegett a
kommunikációs fülkében, még jobban felerősítve a benne
tomboló forgószelet, amíg már azt sem tudta, mi új és mi régi.
blacktrush
(BlackTrush)
#1