Vett egy mély levegőt, majd még egyet. Maga elé képzelte a
Földet, ködös, kék körvonalát, egyenetlen felszínét, a
felhőfoszlányait, de ez sem nyugtatta meg. Eszébe jutott Harper,
Thebes, Tal, Ivanov – még mindig volt vesztenivalója.
Megpróbálta lecsillapítani magát, leállítani a testét, de a
gravitáció hiánya egyfolytában megnehezítette a
mozdulatlanságot. A válla nekiütközött egy hangszórónak, a
csípője egy képernyőnek, és minél inkább küzdött a mozgás
ellen, annál jobban elsodródott. Egy hiány ellen harcolt a
jelenlét helyett, s ez hirtelen megdermesztette. Merre van
felfelé? Ahogy a padló eltávolodott tőle, hogy mennyezetté
váljon, érezte, amint a logikának az a szála, amelyet az egész
küldetés alatt, egész élete során követett, elszakad. A kemény
munka és az intelligencia nem tarthatta biztonságban – semmit
nem tehetett, semmilyen erőfeszítés, előrelátás vagy tehetség
nem tudta volna mindezt megakadályozni. Semmi nem
tarthatta őket biztonságban az egész univerzumban. Érezte,
ahogy a látótere elsötétül, és ismét egy űrhajóst lát, aki
belezuhan a sötétségbe; csak ezúttal ő volt a szkafanderben –
kiabálva, könyörögve, reszketve, levegővételre képtelenül.
SULLYNAK CSAK EGYETLEN pánikrohama volt életében, akkor,
amikor a mostohaapja felhívta, hogy elmondja: Jean meghalt. Ő
soha nem adta fel a reményt, hogy még visszatalálnak
egymáshoz az anyjával, hogy egyszer majd ismét együtt lesznek
a sivatagban, és kettesben nézik a csillagokat. Jean megint
kismackónak szólítja, mint régen, és együtt csodálják a Hold