izmait. Harper még mindig fent volt, a hosszú asztalnál ülve
pasziánszozott. Nem üdvözölte, és Sully sem tudott mit
mondani neki. Előkészült a lefekvéshez, aztán bemászott a
fülkéjébe. Habozott egy kicsit, még nem húzta be a függönyét,
csupasz lábfejét is a padlón hagyta.
– Sajnálom a korábbit – mondta anélkül, hogy a kapitányra
nézett volna. Egy lerakott kártyalap csattant.
– Ne rágd magad emiatt! – felelte a férfi, de nem azon a
hangon, amihez Sully hozzászokott tőle. Ez szenvtelen volt,
mintha a tulajdonosa egy számítógépnek adna utasításokat.
Mintha nem is egy emberi lénnyel beszélgetne. Sully rájött,
hogy megbántotta; hogy ez a büntetése. Az, hogy elveszíti a
férfit, aki ott van előtte.
– Oké. Hát, jó éjt! – búcsúzott, és várt. Harper nem válaszolt.
Sully pár pillanat múlva behúzta a függönyét, és lefeküdt. Sírt
volna, ha addigra marad még könnye, de a szeme szárazon és
pirosan égett. Lekapcsolta a lámpát.
– Jó éjt! – szólt végül utána a férfi, ismét a megszokott
hangján.
Sully lüktető szemhéjára simította hűvös tenyerét.
Elmosolyodott volna, de a mosolyból is kifogyott már.
A BOLYGÓ UGYANOLYANNAK TŰNT, mint amikor elhagyták – nem
fuldoklott porfelhőben, amely eltakarta volna a földrészeket,
nem gomolygott füst a felszínéről. Egy hatalmas, kerek oázis a
sivár, szénfekete sivatag közepén. Sully csak akkor döbbent rá,
hogy mi nincs rendben, amikor már majdnem ráálltak a