Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

keringési pályára. Amikor a bolygó sötét oldalát látták, az
valóban sötét volt: se kivilágított városok, se pislákoló fények. A
gyomorforgató rettegés, ami a kommunikáció Jupiter előtti
megszakadása óta nőtt, még jobban felerősödött. Az összes fény
kialudt a városokban. Ez hogy lehet?
Sully tovább keresgélt a frekvenciákon, hátha hall valamit,
bármit, ami az emberiség maradványaira utal. Üzengetett is,
amikor úgy gondolta, hogy a többiek nem hallják. Az üzeneteit
nem lehetett professzionálisnak nevezni. Inkább imákra
hasonlítottak – nem Istenhez, aki sose volt neki szimpatikus,
csak az univerzumhoz, a Földhöz. Könyörgöm, könyörgöm, csak
egyetlen hangot! Egyetlen választ! Bárkit, bármit... De semmi.
Csak a sötét, néma bolygó, körülötte űrszeméttel, halott
műholdakkal és az ISS-szel. Közelebb óvakodtak. Még mindig
semmi.
Csak azután hallotta meg, hogy elhaladtak a Hold mellett.
Kora reggel volt greenwichi idő szerint, és ő szinte öntudatlanul
dünnyögött a mikrofonba, magában beszélt. Önmaga volt az
egyetlen ember, akihez bármilyen mondanivalója akadt az
utóbbi időben. És ekkor hallotta meg: olyan halk, olyan torz
volt, mint egy légköri zavar. Ismét üzent, egy bizonytalan Helló!-
t. Amikor a hang válaszolt, majdnem felsikoltott. Azt hitte,
megőrült, képzelődik. Olyan volt, mintha nap nap után leült
volna egy szeánszra, amelyben nem hitt, és egyszer csak
szellemmel találkozott volna. De nem, megint felcsendült,
ezúttal tisztábban, egy férfihang, reszelős, öreg, rég használt. De
egy hang. Egy kapcsolat lehetősége. Az ajkához emelte a
mikrofont. Megnyomta az „ADÁS” gombot. Kapcsolat.