TIZENHÉT

ALIG KÉT PERCIG TARTOTT, MIELŐTT a jel elhalt, de a rövid, légköri
zavaroktól torz beszélgetés alatt Augustine elég sokat
megtudott. A másik oldalon lévő nő elmondta, hogy egy Aether
nevű űrhajó fedélzetén ül, egy nagyszabású űrprogram
résztvevőjeként, amelynek az előkészületeiről a férfi is hallott,
mielőtt északra ment volna. Azt mondta, jó háromszázezer
kilométerre vannak a Földtől, hazafelé tartanak, és több mint
egy évvel korábban elveszítették a kapcsolatot a
Küldetésirányítással. Augustine volt azóta az egyetlen élő
kapcsolatuk.
Augie beszámolt arról, hogy egy kutatóállomáson van az
északi szélesség nyolcvanegyedik fokán, a kanadai sarkvidéki
szigetvilágban, hogy egy ideje már ott tartózkodik, és nem sok
információja van a világ helyzetéről. Elmesélte, hogy háborúról
pletykáltak, hogy volt egy evakuáció, ami alól ő kivonta magát,
és utána... semmi. Csak a csend és az elszigeteltség. Mindent ki
akart tálalni: hogy milyen volt elhagyni az obszervatóriumot és
átkelni a tundrán, új otthont teremteni maguknak a tó mellett,
megölni a farkast és eltemetni a hóba, gondoskodni Irisról,
etetni, horgászatra tanítani, aggódni érte, megtapasztalni a
szeretetet; milyen volt végignézni, ahogy a hó és a jég elolvad,
az éjféli nap fényében fürdőzni, majd látni, ahogy távozik. Az
összes érzelméről be akart számolni – ezekről a letaglózó,
felkavaró, csodálatos érzelmekről, amelyek nem tűntek mindig