nővér, esetleg mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett
volna, melyik hiányzik neki leginkább. A hosszú éjszaka vége
felé együtt kerülték meg a létesítményt a friss hóban csoszogva,
ami a régi fagyott tetején kavargott. Az alacsonyan lebegő hold
világította be útjukat. Mindketten a legmelegebb ruháikba
burkolóztak be; olyannak tűntek vastag télikabátjukban, mint a
csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette az orra meg a
szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szempillájára
jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Iris
egyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével
felmutatott az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az
Esthajnalcsillag pislogott. Augustine követte a tekintetét.
– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.
A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem
kérdés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine
is ment utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.
AMIKOR AUGUSTINE ÚGY DÖNTÖTT, hogy az obszervatóriumban
marad, a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok
nyomon követése, a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és
az azt követő rádiócsend után úgy érezte, a megfigyelések, a
katalogizálások, a kereszthivatkozások nagyobb jelentőséggel
bírnak, mint valaha. Csak ez állt közötte és az őrület között: egy
vékony membrán abból a hitből, hogy amit csinál, hasznos és
fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy gondolatai ne
zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civilizáció
megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt