– Még korai lenne bármit is mondani. De mindent
megteszünk, hogy tájékoztassuk. Hogy bírja egyedül? Vége.
– Meglepően jól. Ezek a kutatóállomások remekül fel vannak
szerelve. Nem tudom, hogy nukleáris vagy vegyi katasztrófa
történt, de ezen a vidéken észrevehetetlenek a
következmények, bármi is ment végbe. A fauna egészséges,
sugárfertőzésnek semmi jele. Vége.
Augie azt szerette volna tudni, hogy belépnek-e a légkörbe,
be tudnak-e, és ha megteszik, mit találnak. Mi más létezik még
fagyos otthonán kívül? Hogy néz ki a bolygó többi része? De
nem tudta, hogyan kérdezzen rá. Még mindig messze jártak. A
túléléssel töltött hosszú hónapok után szinte szétvetette a
kíváncsiság, mindent meg akart tudni. Ezúttal még hosszabb
szünet következett, és ő azon tűnődött, mit mondhatnak
egymásnak.
– KB1ZFI, itt Sullivan. Mindjárt elveszítjük... – Ezzel eltűntek.
– Készenlétben – felelte ő hangosan a semminek.
AUGUSTINE UTOLJÁRA LÁTTA a napot. Hivatalosan is beköszöntött az
ősz. Megkezdődött a sarki éj, a hőmérséklet extrém értékeket
vett fel. Eljött a téli álom ideje, azé, hogy a sátorban
maradjanak, és forrón tartsák az olajkályhát. A rádiós
kunyhóhoz vezető rövid séta egyre nehezebbé vált; Augustine
érezte, ahogy az egészsége hanyatlik, a fagypont alatti levegő
bántotta a tüdejét. Minél jobban megerőltette magát, annál több
levegőt vett, és minél több levegőt vett, annál rosszabb
állapotba került.