De még így is folytatta a virrasztást. Készenlétben maradt,
amikor csak tudott. Gyakran elaludt a mikrofon mellett, az
álmai egyre élénkebbé váltak, amíg végül már meg sem tudta
különböztetni az alvást az ébrenléttől. A láz melegen tartotta:
felforrósította a vért az ereiben. Végül ismét meghallotta a nő
hangját, és felrázta magát. Nem tudta, mennyi idő telt el. Hogy
órák vagy napok.
– KB1ZFI – ismételgette a nő. – KB1ZFI, KB1ZFI! – Amíg végül
Augustine összeszedte magát, és megtalálta a mikrofont.
– Vettem – felelte. – KB1ZFI, vétel.
– Már azt hittem, elveszítettem – mondta a nő
megkönnyebbülten.
– Még nem – felelte Augie berozsdásodott hangon, váladékos
torokkal. – Szólítson Augustine-nak! – Elengedte az adó gombját,
hogy hosszan, mélyről felköhögjön. Felmerült benne a kérdés,
vajon mennyi ideje lehet hátra.
– Rendben, Augustine. Én Sully vagyok. Ma egyedül.
Meséljen az égről – kérte a nő – vagy az állatokról! Vagy akár a
talajról.
Augustine elmosolyodott. A nő már nagyon rég nem láthatta
ezeket a dolgokat.
– Nos – kezdte –, itt egész nap sötét az ég. Szerintem október
vége lehet... Tavaszig nem látjuk a napot, csak a csillagokat.
– Tényleg október van. És az állatok? Az időjárás?
– Mostanában hideg van, mínusz harminc, mínusz
harmincöt körül. A madarak nagyrészt már elrepültek. De a
farkasok még mindig itt üvöltenek, és a sarki nyulak is úgy
ugrándoznak a jégen, akár az az átkozott tapsifüles a
blacktrush
(BlackTrush)
#1