zsebórával, tudja, melyikre gondolok. Ja, és van egy medve. A
saját szememmel láttam a nyomait a hóban. Magunk közt
szólva, szerintem követ engem.
– Egy jegesmedve? Ami követi magát? Ez elég ijesztően
hangzik.
– Nem, nem, nincs vele semmi baj, jó társaság, békén hagy.
És a talaj... nos, a talaj fagyott. Ezen túlmenően nem sokat tudok
mondani. Be kell gubózni a télre. És maguknál?
– Jogos – felelte a nő. – A keringési pályán vagyunk. Dokkolni
készülünk az ISS-en, ha tudunk, aztán utánanézünk a
leszállómoduloknak.
– És az útja? Miket látott?
– A Jupitert – felelte a nő. Vágyakozó színt öltött a hangja. – A
Marsot. A jupiteri holdakat. Csillagokat. Űrt. Nem tudom, nehéz
lenne mindent leírni. Olyan régen távol vagyunk. Augustine?
Szerintem mindjárt elvész a jel, a déli félteke felé tartunk. De
figyeljen... vigyázzon magára, jó? Nem tudom, most mi lesz.
Remélem, beszélünk még. Remélem...
Ezzel eltűnt. Augie kikapcsolta a készüléket, és
visszavánszorgott a sátorba. Ruhástól rogyott le az ágyra. Órák
teltek el, mire a kályha annyira felolvasztotta, hogy meg tudjon
mozdulni, és miközben levette a csizmáját meg a kabátját, egy
illékony gondolat szivárgott a tudatába, majd csusszant le a
tudatalattijába, ide-oda, ide-oda, amíg el nem aludt.
A LÁZ BELEMÉLYESZTETTE A KARMAIT. Élénk álmot látott arról, hogy
visszamegy a kunyhóba, módszeresen bekapcsolja a generátort,