TIZENNYOLC

SULLY VISSZAROHANT A KIS FÖLDRE, és dörömbölni kezdett az
alvófülkéken. Még Devién is, amíg rá nem ébredt, hogy az üres,
majd a hosszú asztal felé vetette magát. Thebes már ott ült,
aszalt gyümölcsöt rágcsált, és kérdően nézte őt; a többiek is
gyorsan kimásztak a fülkéjükből. A lámpák fénye felerősödött a
nappali világosságra, miközben Sully elmesélte a
kapcsolatfelvételt – az elsőt azóta, hogy a Küldetésirányítás
elhallgatott. A többiek álmos idegességét izgalom váltotta fel. De
amikor a történet véget ért, a legénység inkább zavartnak tűnt,
mint megvilágosodottnak.
– Ennyi? – kérdezte Tal. – Nem tud semmi mást?
Sully vállat vont.
– Tovább figyelem a frekvenciát, és remélhetőleg megtaláljuk
még, de igen, nem tud sokat arról, mi történt. Azt mondja, azóta
rádiócsend van, hogy a többi kutatót egy évvel korábban
evakuálták.
– Miért evakuálták őket?
– Nem tudom. Háborút emlegettek. De ő csak ennyit tudott,
pletykákat.
– Szóval akkor mi van, ez a fickó az utolsó ember a Földön?
Erre akarsz kilyukadni? – Tal felháborodottnak tűnt.
– Ne viccelődj! – korholta Ivanov.
Tal a szemét forgatta.
– Bárcsak viccelődnék... – felelte. – Gondoljatok bele! Ha ez a
fickó mostanáig próbálkozott a kapcsolatfelvétellel, de eddig