Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

de ez nem akadályozta őket abban, hogy újra és újra
végigmenjenek a gyér információkon. Dokkolni készültek az
ISS-en, hogy utána foglalkozzanak a visszatérés kérdésével.
Nem keringhettek az örökkévalóságig, de a földi egység nélkül,
amely összeszedhetné őket a kazahsztáni sivatagban, minden
sokkal komplikáltabbá és bizonytalanabbá vált. Sully
visszament a kommunikációs fülkébe, amíg a többiek
vitatkoztak.
Megpróbálta ismét felvenni a kapcsolatot a sarkvidékkel, de
nem tudta. Az nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nincs birtokában
a remélt információknak – a magyarázatnak –, de sok egyebet is
meg akart kérdezni tőle. Földi részletekre vágyott:
naplementékre, időjárásra, állatokra. Vissza akart emlékezni
arra, milyen érzés a légkör alatt lenni, az ég gyengéd
kupolájának védelmében. Hogy milyen érzés a Föld ölelése: a
talaj, a kavicsok és a fű bölcsője a lába alatt. A tél első hava, az
óceán illata, a fenyőfák sziluettje. Olyan erős hiányérzet
tombolt benne ezek iránt, mintha egy fekete lyuk szívná ki a
belső szerveit a gyomrán át. Úgyhogy várakozott. Nem
keresgélt. A frekvenciát elmentette, csak a légkör sok rétege, az
antenna szöge, a Föld forgása és a lenti rádiókezelő ébersége
foglalkoztatta. Felmerült benne a kérdés, hogy igaz-e: tényleg ő
lehet-e az utolsó ember a Földön.
A következő napok során az Aether megérkezett a földi
keringési pályára. Sully nem találta a sarkvidéki túlélőt. Nem
tudott olyan éberen őrködni, ahogy akart: keringés közben
mindenkinek megvolt a saját feladata, és a kapcsolatfelvétel
csupán minimális gyakorlati jelentőséggel bírt. A legénység