Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a
mérhetetlen nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult
számára. Furcsább és kolosszálisabb volt minden egyébnél,
amit valaha megtapasztalt. Az emberiség pusztulása. Az
életművének a teljes eltörlése. Saját jelentőségének az
újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte
magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az
obszervatóriumon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont
nem. Eleinte csak a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló
programok ellenőrzése és Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen
horgonya óvta meg az őrület sodrától. A lány
kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett egy
könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi
páni félelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és
nyugodtabbá vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette
magát rajta.
Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem
közelgett a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek.
Átprogramozta a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága
kielégítésére, és egyre több időt töltött odakint, a kihalt épületek
között bóklászva a hosszú éjszaka mélykékjében. Mindent, amit
használt, átvitt az irányítóközpont legfelső szintjére, egyesével.
Egyenként végighúzta a matracokat a havon, majd fel a lépcsőn,
szintén egymás után. Iris mögötte battyogott egy láda konyhai
eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy kifújja magát,
hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis teremtés
volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a
lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol