Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

többi tagja a fontosabb kérdésekre koncentrált. Mindig is az volt
a terv, hogy az Aether dokkolni fog az ISS-en – eleve úgy
tervezték, hogy az űrállomás kiegészítésévé váljon –, úgyhogy
ebben az értelemben csak a korábbi forgatókönyvet követték.
De az ISS legénysége nélkül, akikkel egyeztethettek volna, a
procedúra nehéznek és bizonytalannak ígérkezett.
Ahogy közelebb értek az űrállomáshoz, Sully végül ismét
megtalálta. A férfi nagyon örült a lehetőségnek, hogy beszélhet
vele – bármiről. Mesélt neki a sarkvidékről, a sötét napokról és
a tundráról. Amikor megemlítette a jegesmedvenyomokat, Sully
felismert benne valamit: a makacs magányosságot. Mintha most
sem, a világ végén sem tudná kimondani, mennyire egyedül
érzi magát. Hogy kapcsolatra vágyik anélkül, hogy tudná,
hogyan érhetné el; hogy egy lábnyom, egy másik élőlény
bizonyítéka már társaságnak számít neki. Ez túlmutatott
elszigetelt helyzetén, ez a férfi része volt, gyaníthatóan ezelőtt
is. Zsúfolt termekben, forgalmas városokban és a szeretője
karjában éppennyire egyedül érezhette magát. Sully azért
ismerte ezt fel, mert ő is ilyen volt.
A kapcsolat megszakadt, mielőtt felkészült erre, már ha
készen állt volna valaha. Utána még sokáig a kommunikációs
fülkében maradt. Kikapcsolta a hangszórókat, és a hajó zúgását
hallgatta, a kollégái dünnyögését a parancsnoki hídon. A férfi
egyedül volt odalent a jegesmedvék nyomaival meg a farkasok
üvöltésével. Idősebb lehet, úgy tippelte a hangja alapján, és
biztos ápolatlan ennyi egyedül töltött idő után a sarkvidéki
vadonban. Hosszú haj, bozontos szakáll. Elképzelte a szemét,
úgy döntött, hogy kék lehet, olyan, mint a jég a napfényben.