Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Először arról álmodozott, hogy megmenti – leviszi a Szojuz
leszállóegységet az Ellesmere-szigetre, és megkeresi a férfi
táborát –, de ez az álom itt véget is ért. Onnan nem tudnának
elmenni a melegebb éghajlatokra, és nagy eséllyel a jeges
óceánban végeznék, vagy a fagyott tundrán, így soha nem
találnák meg a férfit. Nem, a Szojuzt egy barátságosabb vidéken
kell letenni, ott, ahol a legénységnek esélye nyílik a túlélésre. Az
utolsó embernek a Földön maradnia kell, ahol van, és ő soha
nem tudja meg, hogy néz ki. A férfi mindig is egy testetlen hang
marad, egy szellemvándor. Aki egyedül fog meghalni.
Ekkor meghallotta Tal izgatott kiabálását a parancsnoki
hídról: meglátták az ISS-t. Megtörölgette a szemét a kezeslábasa
ujjával és az orrát is a kézfejével. Vett néhány mély levegőt,
eltüntette az arcáról a gyászos kifejezést. Az ISS felbukkanása jó
hír volt. Felpróbált egy mosolyt, ellenőrizte a vevő ezüstös
tükröződésén. Megteszi. Útban a parancsnoki híd felé
összetalálkozott Thebesszel, aki a centrifuga felől érkezett.
– Készen állsz? – kérdezte Sullytól.
– Mire?
– A hazatérésre.
Együtt úsztak be a parancsnoki hídra, ahol Tal és Ivanov már
várták őket. Tal a dokkológombokat őrizte, Ivanov pedig a
kupolában lebegve figyelte, ahogy az űrállomás egyre közelebb
kerül az ablakhoz, miközben Tal azt nézte, ahogy a
dokkolónyílás közeledik a kamerához. Az állomás
napkollektorai hatalmas, megvilágított szárnyaknak tűntek. A
Föld élénkkék óceánjai a hullámtörők és a felhők fehérségével
ott mozogtak alatta.