TIZENKILENC

AUGUSTINE ERŐLKÖDVE PRÓBÁLT FELÜLNI. A kerozinlámpa fénye
gyengült, a kanóc már pislákolt az üvegnyakban. A sátor
üresnek tűnt, de a félhomály miatt nem vehette biztosra.
– Iris! – szólongatta. – Iris!
Semmit nem hallott a szél halk süvítésén, az olajkályha
sziszegésén és a lámpa köpködésén kívül. Megpróbálta
kiszámolni, mennyi ideje nem beszélt az Aether fedélzetén lévő
nővel – egy napja, kettő, esetleg három? Nem tudta
megkülönböztetni az idő múlását éber álmaiétól. Kérdezni
akart a nőtől dolgokat, az anyjáról, az apjáról, arról, hogy hol
nőtt fel, és hogyan, hogy volt-e saját családja, gyermekei. Tudni
szerette volna, miképp döntötte el, hogy űrhajós lesz, mi
késztette arra, az űr magányában mindent maga mögött
hagyjon. Mesélni akart neki a saját munkájáról, az
eredményeiről, de a kudarcairól is – meg akarta gyónni a
bűneit, hogy megbocsátást nyerjen. Most, élete legvégén annyi
mondanivalója lett volna, ám olyan kevés ereje elmondani.
Szédült az erőfeszítéstől, ahányszor felemelte a fejét a párnáról.
Letette a lábát a padlóra, a tenyerébe támasztotta a fejét,
amíg a szédítő, fekete felhők el nem tűntek a látóteréből, és
vissza nem nyerte az egyensúlyát. Lehunyta a szemét, amíg
megszűnt a szédülése, és rátalált a stabilitásra; amikor
kinyitotta, Iris ott ült előtte a széken, ahol a betegsége alatt
végig őrizte lázas testét. Rápislogott, de nem mondott semmit.
– Honnan jöttél? – kérdezte Augustine. – Régóta itt vagy?