– Miért vagy itt? – kérdezte. Augustine nem válaszolt, csak a
tönkretett papírokat bámulta. Jean várt. – Augie – kérdezte –,
mit keresel itt?
És ekkor megtörtént a világ legnevetségesebb dolga: Augie
elsírta magát. Odalépett a konyhaszekrényhez, amelyben Jean
pár üveg alkoholt tartott, egy whiskyt és egy gint, közben abban
reménykedett, hogy a lány nem vette észre a könnyeit. Eszébe
jutott, hogy a gint az előző héten kiitta, úgyhogy levette a
whiskyt, töltött kétujjnyit az immár üres teáscsészébe. Jean a
tenyerébe temette az arcát, amíg ő egy húzásra felhajtotta az
italt. Ekkor már mindketten sírtak.
- Mit akarsz? – kérdezte Jean, mire ő hirtelen megértette,
hogy nem kéne ott lennie. Hogy a nő tényleg nem akarja látni.
Az empátiának ez a szikrája felizzott, és azonnal ki is hunyt.
– Meg akarom próbálni – motyogta. – Próbáljuk meg!
Jean megrázta a fejét, lassan és határozottan, majd elvette a
whiskyt az asztalról. Visszatette a szekrénybe.
– Helyre akarom hozni – erősködött Augustine.
Jean mélyen a szemébe nézett, mielőtt válaszolt.
– Nem – felelte. – Nézd meg magad!
Az ajtóhoz terelte, és ő engedelmeskedett: megnézte magát a
tükörben, amely az asztalka felett lógott, ahova Jean a kulcsát és
a leveleit tette, miután hazaért, azonkívül egy kis kaktuszt
tartott rajta akvamarinkék kaspóban. Látta, hogy megnyúltak a
vonásai, mintha a bőre máris elvesztette volna rugalmasságát,
milyen vörös karikás a szeme, milyen sárga a fehérje. A gallérja
véres volt. Nem tudta biztosan, kitől és hogyan lett az. A férfi,
aki visszanézett rá, idősebb volt a vártnál – összetörtebb,