elveszettebb, mint azt valaha is beismerte magának. Az
alkoholban ázó agy köde úgy körülvette, mintha hőt sugározna,
de ahelyett, hogy elhomályosította volna a látását, többet
mutatott. Kiélesítette a képet. Augustine észrevette, hogy őt
magát kellene helyrehozni, és letaglózta a tudat, hogy ehhez
nincsenek meg sem az eszközei, sem az eltökéltsége. Meglátta,
amit Jean látott, s ekkor megértette, hogy a nőnek és még meg
sem született gyermekének jobb lesz nélküle.
Elfordult a tükörtől, maga mögött hagyta az őszinteségnek
azt a villanását, amely túl nehéz lett volna ahhoz, hogy magával
vigye, túl vakító ahhoz, hogy sokáig rajta tartsa a szemét. Jean
kinyitotta előtte az ajtót, majd amikor nekiment a félfának,
gyengéden, de határozottan kivezette a nyíláson, utána
becsukta mögötte. Augustine egyedül maradva
nekitámaszkodott az ajtónak, felbámult a sötét, sűrű és
áthatolhatatlan égre. Nem voltak rajta csillagok, csak felhők.
Akkor beszéltek utoljára.
AUGUSTINE LASSAN, NAGY NEHÉZSÉGEK árán felhúzta magára a kinti
ruháját: a sálját, a sapkáját, a kabátját, a csizmáját, végül a
kesztyűjét is. A sátor kihalt volt. A cipzárja halk zizegése, a
csizmája puffanásai, a kabátja susogása a lassú mozgás csendes
szimfóniájává álltak össze. Odakint még mindig halkan süvített
a szél – Iris dallamára. Mire kinyitotta az ajtót, Augustine már
zihált. A hideg majdnem ledöntötte a lábáról. A szél megtöltötte
a tüdejét jégkristályokkal, a lehelete a második lépés után a
szakállára fagyott. Összeszedte minden erejét, eltökéltségét,