Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

szomorúságát, és mozgássá változtatta – egy utolsó kitöréssé. A
rádiós kunyhó jól látszott a hold fényében, és Augustine olyan
sebesen botorkált felé, ahogy csak tudott.
Fogalma sem volt, mivel kezdje, amikor ismét beszélni
fognak, vagy hogy mit kell elmondania, de ez nem számított.
Csak hallani akarta a nőt, és tudni, hogy ő is hallja a férfit. Egy
őszinte pillanatot, ennyi idő után. Csak egyet. Félúton járt,
amikor észrevett egy sor nyomot a hóban, mire megtorpant.
Követte a szemével egészen a tóig, ahol meglátott egy alacsony,
oda nem illőnek tűnő, hófödte dombot. Megindult a nyomok
mentén, és a dombnál ráébredt, hogy a medve az, amely
kilométereken keresztül követte, egészen idáig. Egy része félni
akart, fedezékbe menekülni, de a többi – a legnagyobb – meg
akarta érinteni az állat oldalát. Meg is tette, óvatosan, mire a
medve szuszogott egyet. Augustine megkerülte egészen a tó felé
néző orráig. Levette a kesztyűjét, és ismét megérintette ott, ahol
a lapockái hegycsúcsot formázva összeértek. Az állat bundáját
vékony hóréteg takarta, de Augie belemélyesztette a kezét, és
talált egy meleg réteget a bőre mentén.
A medve ismét felszusszant, viszont még mindig nem
mozdult. Augustine rájött, hogy haldoklik. Sárgás bundája
szinte aranyszínűnek tűnt a holdfényben. Augie lába kiment
alóla, a férfi térdre rogyott a medve mellett, ujjait még mindig a
bundájába fúrva. A rádió várhat, gondolta, ez itt az – erre a
pillanatra vágyakozott. A szél felélénkült, és az égbe fújta a
havat, fehér függöny mögé rejtve a kunyhót meg a sátrakat,
amíg semmi nem maradt, csak Augustine és a medve.