Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Jean jutott eszébe. Először a kutatóintézet parkolójában látta
meg. A lány éppen megérkezett poros, zöld El Caminójával,
sötét haja a válla körül örvénylett, miközben kipakolta a táskáit
az utasülésről. Augustine még a létesítmény kapujából is
észrevette piros rúzsát és a csupasz bőr villanását a blúza meg a
farmere között. Eszébe jutott az első alkalom, amikor
levetkőztette, az első alkalom, amikor azt nézte, ahogy alszik, és
azon gondolkozott, vajon mi teszi ilyen vonzóvá. Ilyen
mágnesessé. Soha nem jött rá. Aztán eszébe jutott az a fotó,
amelyet tőle kapott. Az az egyetlen pillanatkép: a gyermek, a
lány, az ő lányuk. Mozdulatlanul állt, karját összefonva a
mellkasa előtt, halványsárga ruhában, cipő nélkül, az álla
vonaláig levágott, sötét hajjal, szemöldökig érő frufruval. A
szája kicsit nyitva volt, mintha éppen mondani akarna valamit,
a tekintete tüzesen csillogott – okos, mogyoróbarna szempár.
A medve felnyögött, és az oldalára hengeredett. Augie
közelebb csúszott hozzá. Már nem félt tőle, és miközben odabújt
az állat meleg hasához, s érezte, hogy a hatalmas mancsok
összezárulnak körülötte, békére lelt. Immár nem birtokháborító
volt, hanem a táj része. A medve forró lehelete a feje búbját
csiklandozta, mire még jobban belefúrta magát a bundájába, az
arcát is arra fordítva a szél elől, végül megtalálta a szívverés
tompa mennydörgését; lassan, mélyen és olyan egyenletesen
dübörgött, akár egy dob.