HÚSZ

A NEMZETKÖZI ŰRÁLLOMÁS FEDÉLZETE úgy festett, mintha az
űrhajósok csak egy pillanatra szaladtak volna ki: bekapcsolva
maradtak a gépek, a konyhában félig elfogyasztott tasakos
élelmiszerek lebegtek. Csak a Szojuz leszállóegységek
hiányoztak – a háromból kettő eltűnt. Az űrállomás felszerelése
elavultnak tűnt az Aetheréhez képest, de a legénység legalább
már ismerte, mivel mindegyikük élt valamikor korábban a
fedélzetén. Sully kíváncsian átnézte a kommunikációs
állomását, összehasonlította ezt a csendet az Aetherével.
Mindkét állomás ugyanazokat a jeleket fogta – vagyis semmit.
Sully belekapaszkodott abba a frekvenciába, amelyen a
sarkvidéki embert elcsípték, de ő nem volt ott, így végül tovább
kellett tekernie, hátha vannak még túlélők. Azon gondolkozott,
megtalálja-e még valaha.
Miután tűvé tették az állomást lakók és nyomok után, ám
egyet sem találtak, az Aether legénysége az utolsó leszállóegység
mellett gyűlt össze. Ennek három ülése volt. Úgy tervezték, hogy
hárman leereszkednek, ketten pedig az űrállomáson maradnak,
aztán határozatlan ideig a Föld körül keringenek. Gyászos
lehetőségekkel szembesültek: földi begyűjtőcsoport nélkül az
óceáni vagy sivatagi landolás potenciálisan végzetes kimenetele
várt rájuk. Az alattuk elterülő bolygó állapota ismeretlen volt.
Előfordulhatott, hogy a talaja, a levegője és a vize mérgezett, de
az is, hogy nem. Talán maradtak odalent túlélők, de az is lehet,
hogy nem. Az űrben csak véges erőforrások álltak