Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

huncut, elmélázó, zseniális, és szerelmes belé. Eszébe jutott
Jean, amint az eget mutogatta a kis Sullynak, a csillagokat, a
sivatagot, ahogy összeismertette az elektromágneses
spektrummal és annak minden varázsával. A családja. Nézte,
ahogy a nap felkel és lenyugszik, felkel és lenyugszik, felkel és
lenyugszik. Amikor a negyedik napfelkelte is fénnyel árasztotta
el a sötét bolygót, elengedte. Valahol a Csendes-óceánnál,
amelynek kék vize felett rózsás felhőfoszlányok úsztak,
szabadon bocsátotta az emlékeit és a jövőjét – hagyta leszállni
őket a kupolából a légkörig, ahol elégtek annak a bolygónak a
párás burkában, ahova soha nem fog visszatérni.
Aznap éjjel jóval azután tért vissza a centrifugába, hogy a
többiek behúzták a függönyüket, és lekapcsolták a lámpájukat.
Könnyebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. Fogat
mosott, aztán susogó léptekkel visszasétált a fülkéjéhez. Amikor
elment Harper függönye előtt, hallotta, hogy a férfi megfordul
az ágyán, és frusztráltan felsóhajt. Megtorpant. Pár pillanatig
mozdulatlanul állt, nem is gondolkozott, majd irányt váltott. A
lába megmozdult, és ő engedett neki, bemászott Harper
fülkéjébe, mielőtt az agya tiltakozhatott volna. A férfi arca alig
látszott a sötétben, de ez lényegtelen volt. Sullynak nem kellett
látnia az arckifejezését ahhoz, hogy tudja, mire gondol. Ez az
egymásra hangolódás korábban megijesztette, távol tartotta, de
már nem, mert most adatott utoljára lehetősége a közelében
lenni. Harper odébb csúszott, mire ő lefeküdt mellé. Érezte az
illatát: az álomszagot, az Old Spice dezodort az állott verejtéken,
az antibakteriális szappant, a paradicsomhajtást és még