valamit, amit nem tudott volna megnevezni, de amiről tudta,
hogy hozzá tartozik.
– Szia! – suttogta.
– Szia! – A férfi a csípőjére tette a tenyerét, és Sully mellé
hajtotta a fejét a párnán. Egymásra néztek a sötétben, vakon.
Sully megértette, hogy minden, még a kudarc és a magány is
ide vezette – ezek készítették fel, tanították meg és irányították
ide. Melegség járta át a lábujjait, felfelé kúszott a testében,
amelyben mintha ezer ajtó csapódott volna fel egyszerre.
Felrémlett benne az a ház Montanában, ahol elképzelte
magukat, Harper kutyájával, Bess-szel a tornácon, majd ezt is
elengedte a többivel együtt. Csak a melegség maradt, a
nyitottság a mellkasában, a csendes intuíció kibontakozása, egy
olyan szeretetkészlet, amely idáig érintetlen maradt. Közelebb
csúszott, amíg a szája a férfi borostás nyakához nem ért, és
megérezte az ajkán a pulzusa lüktetését, az ádámcsutkája
púpját. Nem beszéltek, aludtak vagy mozogtak, csak
beleolvadtak testük egyesített melegébe, életerejük
összességébe.
REGGEL, KÖZVETLENÜL A MESTERSÉGES napfelkelte előtt Sully
visszaosont a saját fülkéjébe, és elszunnyadt. Félálomban
hallotta ugyan a többiek készülődésének a hangjait, de csukva
tartotta a szemét, és nem kelt fel addig, amíg Thebes el nem
húzta a függönyét, s a vállára nem tette a kezét.
– Meg kell beszélnünk valamit – mondta. – A sorshúzásról.
Sully megdörzsölte a szemét.