Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

ereket nézte a férfi karján, közvetlenül a bőre alatt, és úgy
érezte, mintha ismét hallaná a pulzusát.
– Mennem kell – mondta Harper. – Sok a dolgom.
Sully szédülten bólintott.
– Persze – felelte, és a kapitány elindult a folyosón. Sully még
egy ideig a paradicsomoknál maradt, és gondolkozott. Letépett
egy sárgát; olyan íze volt, mint a napfénynek.
A kommunikációs fülkében keresésre állította be a vevőket.
Miközben a fehérzaj hullámzását hallgatta, a légköri zavarok
fütyülését, arra gondolt, hogy másnap ilyenkor már úton lesz a
Földre, vagy meg is érkezik – ha minden rendben megy,
emlékeztette magát. Az a könnyűség, amit előző nap érzett, a
korábbi dolgok elengedésének a szabadsága, a döntéseié, a
szeretteié – mindez eltűnt, a súlyuk úgy kúszott vissza a
tagjaiba, akár a gravitáció. A jövője, ami pár órával azelőtt még
csodálatosan üresnek tűnt, zsúfolttá vált az ismeretlen
lehetőségektől. Monoton, űrhöz kötött sorsa semmivé foszlott,
mint egy képlékeny árnyalak. Harperre gondolt, és arra, ahogy
az előző éjszaka keserédes véglegessége hirtelen egy kezdetet
nyitott – egy ismeretlen, kezelhetetlen dinamikát.
Tovább keresgélt abban a reményben, hogy a sarkvidéki
férfi meghallja, de a frekvenciájuk már napok óta néma volt. A
vele való beszélgetés valahogy megolvasztotta egy kicsit,
meglágyította azt a részét, amelyik a kilövés óta jéggé fagyott.
Vagy talán már korábban: mióta rájött, hogy elveszítette a
családját, hogy eleve nem is volt az övé. Az a törékeny kapcsolat
a férfival az Arktiszon, ekkora távolságon keresztül,
emlékeztette arra, hogy még a múlékony dolgok is megérik a