kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az éjszakába, akár
egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg levegőbe,
hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben.
MIUTÁN A NAP VISSZATÉRT, kettesben sétákat tettek a
melléképületeken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és
lenyugszik. Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár
mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes
rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a
havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és
jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát.
Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli völgybe
mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval
borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan,
ahol Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van,
szalmaszerű szálakban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta
rejtőzik. A pézsmatulkok hatalmasak voltak, bozontos bundájuk
vastag nemezfonatokba állt össze, és szinte a földet seperte.
Hosszú, görbe szarvuk az ég felé meredt. Ősöregnek, szinte
történelem előttinek hatottak – mintha már jóval azelőtt itt
legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt, és jóval azután
is itt legelésznének, hogy az ember építette városok
összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t,
hogy egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok,
némán rángatta maga után.
Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen
egyhuzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az