Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

állatokat. Eszébe jutott a kis fegyvertároló az
obszervatóriumban, azok a vadászpuskák, amelyeket soha nem
használt. Felmerült benne, milyen lehet a friss hús íze majdnem
egyévi tartós, íztelen élelem után. Megpróbálta elképzelni
magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremtményt,
hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit,
leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben
sem bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a
vért és az erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a
készleteik? Akkor vajon megy majd neki?
Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak
reménytelenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És
még valami: harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő
vállát nyomja, amiért nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja
valaki másra. Haragudott magára, amiért törődik a lánnyal,
noha mindent megtett, hogy ne váljon fontossá számára. A
túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszívesebben nem is gondolt
volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos lejtését bámulta,
miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül várta, hogy
felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek
mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz,
hogy égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban
felkúszik az egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár
pillanatba, ám amikor a pötty visszakanyarodott a délnyugati
látóhatár felé, rájött, hogy az a Nemzetközi Űrállomás, amely
még mindig kering, s továbbra is visszatükrözi a Nap fényét a
sötét Földre.