KETTŐ

SULLY ÓRÁJA 07:00-ET MUTATOTT greenwichi középidő szerint – öt
órával járt Houston előtt, négy órával Moszkva mögött. A
mélyűrben nagyon keveset jelent az idő, de azért rávette magát
a felkelésre. A napirend, amit a Küldetésirányítás írt elő az
Aether űrhajónak, roppant precízen le volt bontva percekre, és
bár a Küldetésirányítást már nem lehetett elérni, így nem is
ellenőrizhette őket, az űrhajósok nagyrészt még betartották.
Sully megszokásból megérintette az alvófülkéje puha,
kárpitozott falára erősített, magányosan árválkodó fényképet,
majd felült. Beletúrt hosszú, sötét hajába, amit az utazás több
mint egy évvel korábbi kezdete óta nem vágott le, és elkezdte
befonni, miközben elmélázott az iménti álmán. Az életfenntartó
rendszerek kitartó zümmögésén és a centrifuga halk zúgásán
kívül minden néma volt a fülkéje függönye mögött. A hajójuk,
az a jármű, amely olyan hatalmasnak tűnt a felszálláskor, most
egy apró mentőcsónak benyomását keltette, ami elveszetten
hánykolódik a tengeren. Csakhogy nem volt elveszett. Pontosan
tudták, hova mennek. Alig pár napja maguk mögött hagyták a
Jupitert, az Aether végre hazafelé tartott.
07:05-kor meghallotta Devi motoszkálását a mellette lévő
fülkében. Sully magára húzta a sötétkék kezeslábast, amely az
ágy lábánál hevert összegyűrve. Félig becipzárazta, ujjait a
dereka köré kötötte, végül beletűrte a szürke ujjatlan pólót,
amiben aludt. A lámpák éppenhogy csak elkezdtek
felkapcsolódni, lassan ragyogtak fel, a Föld fokozatos hajnalát