Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

szimulálva: egy tökéletesen ütemezett, fehér napkeltét. A fülke
lassú kivilágosodása a rendelkezésre álló ritka földi élmények
egyikét jelentette. Sully ügyelt rá, hogy minden reggel
megnézze. Kár, hogy a mérnökök nem vittek bele egy kis
rózsaszínt vagy narancssárgát.
Az álma megragadt benne. A feje tele volt a Jupiter képeivel
az előző heti felmérés óta: azzal a letaglózó, végtelen
körmérettel, a légkörének örvénylő mintázataival, az
ammóniakristály-felhők folyóiban körbekeringő sötét övekkel
és világosabb csíkokkal, a narancssárga összes árnyalatával a
spektrumon, a halvány, homokszínű vidékektől kezdve az
olvadt vörösség élénk csíkjaiig; a tízórás keringési idő
lélegzetelállító sebességével, miközben úgy száguldottak a
bolygó körül, mint egy búgócsiga; a homályos felszínnel, amely
évszázados viharban fortyogott és tajtékzott. És a holdakkal! A
Callisto vén, himlőhelyes bőrével meg a Ganymedes jeges
burkával. Az Europa felszín alatti óceánjainak rozsdaszínű
repedéseivel. Az Io vulkánjaival, amelyekből magmatűzijátékok
robbantak a felszínre.
A legénységet a néma bűvölet hulláma öntötte el, miközben
a négy Galilei-holdat bámulták. Egy áhítatos szünet. A
feszültség, mely a mélyűrbe kísérte őket – a szorongás, hogy ez
a küldetés talán meghaladja az erejüket, hogy kudarcot
vallanak, és soha többé nem hall felőlük senki –, elpárolgott.
Megcsinálták. Sikerrel jártak. Sully és a kollégái voltak az első
emberek, akik ilyen messzire merészkedtek az űrben, de a
dolog túlmutatott ezen: a Jupiter és a holdjai megváltoztatták
őket. Megnyugtatták. Megmutatták nekik, milyen aprók,