Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kommunikációs csatornákat, azonban eddig semmit nem
találtak. A hangból rögtön tudta, hogy nem földi adást hall. Az
egyik Jupiteren hagyott szondájuk jelzett be. Sully tovább
keresgélt, de ezt a jelet nem kapcsolta ki.
A fülkét betöltötte a Jupiter és egyik holdja, az Io között
lejátszódó hangvihar: mély zúgás, olyan zörejekkel, mint a
partra csapódó hullámok, a bálnák csapkodása vagy a fák
között zúgó szél – a Földön hallható zajok visszhangjai. A vihar
pár perc múlva elmúlt, átadva a helyét a csillagközi médium
zümmögésének és a Nap éles recsegésének. Az űrben minden
sokkal tisztább: a csillagok, a hangok, a teljes elektromágneses
spektrum életre kelt Sully körül, mint amikor az ember először
látja a szentjánosbogarak táncát egy sötét mezőn. A földi
interferencia nélkül az egész másnak tűnt. Élesebbnek.
Veszélyesebbnek, agresszívebbnek, ugyanakkor gyönyörűbbnek
is.
A földi kapcsolat hiánya minden egyes eltelt nappal egyre
kínzóbbá vált. Most, kétheti rádiócsend után nagyon úgy festett,
vészhelyzet van. A Küldetésirányítás horgonya nélkül a
vákuumban tényleg teljesen magukra maradtak. Bár
megkezdték hosszú útjukat hazafelé, immár fokozatosan
csökkentve az egyévnyi távolságot, messzebb érezték magukat a
Földtől, mint valaha. Ők hatan lassacskán felfogták, hogy mit
jelenthet ez a csend – mind számukra, mind azok számára,
akiket maguk mögött hagytak a mostanra elnémult bolygón.
Sully a vihar vizuálisan megjelenített lüktetését figyelte
maga előtt a képernyőn. Az Io mágneses mezeje és annak
hatása a Jupiterre a disszertációja részét képezte. Bárcsak ilyen