Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

adatok álltak volna rendelkezésére az egyetemen húsz évvel
korábban! Munka közben visszatekerte a hangsávot a vihar
kezdetéhez, és újrahallgatta. Akarata ellenére is olyannak
képzelte a Jupitert, mint egy gyermekeit szólongató anyát,
amely atmoszferikus kebelére vonja kis holdjait, hogy elcsitítsa
a sírásukat, majd hagyja őket visszapörögni a sötétségbe, ahol
szabadon, egymagukban keringhetnek tovább. Sullynak az Io
volt a kedvence, a legközelebbi, ugyanakkor a legmakacsabb,
leghangosabb szatellita, egy akaratos, vulkánokkal és
sugárzással teli ágyúgolyó. A kakofónia lekötötte a figyelmét,
pár pillanatra megfeledkezett a jegyzeteiről. A ceruzája ismét
szabadon lebegett. Miközben az égitestek között lüktető
energiahullámokat figyelte a grafikonon, a Jupiter sarkvidékein
auroraként táncoló mágneses mezőket, egyszer csak
összerezzent, ahogy a mögéje úszó Harper megköszörülte a
torkát.
– Sully – kezdte a férfi, majd elhallgatott, mintha nem tudná,
mivel folytassa.
Sully még időben felnézett ahhoz, hogy elkaphassa a
ceruzáját, mielőtt az elúszott volna a levegőben. Hirtelen
zavarba jött attól, ahogy Harper ránézett: tudatára ébredt a
verejtékfoltoknak a hóna alatt, a copfjából kiszabadult
hajszálaknak, amelyek napsugarakként álltak szét.
Harpernek elnyújtott, középnyugati akcentusa volt, amely
hol megáradt, hol leapadt; Houstonban még enyhének hatott, de
itt, több száz millió kilométerre a Földtől egyre feltűnőbbé vált.
Sullyban néha felmerült a kérdés, hogy egy olyan ember, aki
ennyire két lábbal áll a földön, hogyan költözhetett az égbe.