Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Többször járt az űrben, mint bárki más, ő tartotta a
világrekordot... tíz űrutazással, vagy tizenegy volt? – töprengett.
Soha nem tudta megjegyezni. Annak az űrsiklónak az
irányítófülkéjében, amely az Aether keringési pályájához
szállította őket, tökéletesen helytállt kapitányként, egyenesen
átrepítette őket az atmoszférán, oldalán Tallal. Nem akadt még
egy hozzá hasonló. De Sully látta az arcán, hogy a posztjupiteri
nyugalom éppen úgy elhagyta a férfit is, ahogy őt magát.
Harper egyik kabintól a másikig vándorolt, a legénység összes
tagjához benézett, azon igyekezett, hogy fenntartsa köztük a
kapcsolatot. A jupiteri mézesheteknek vége szakadt,
megjelentek a kommunikációs leállás és a hosszú hazaút
mellékhatásai.
– Harper parancsnok! – köszöntötte Sully. A férfi mosolyogva
megcsóválta a fejét. Ez a megszólítás annál nevetségesebbé vált,
minél több időt töltöttek az űrben.
– Sullivan küldetésspecialista! – felelte.
Sully megszokásból lesimította szétálló hajszálait, a fejéhez
nyomta őket, bár ez nem sokat ért a súlytalanságban. A férfi
még mélyebben bekormányozta magát a fülkébe, hogy
alaposabban megszemlélje a hangvihar grafikonját.
– Az Io? – kérdezte.
Sully bólintott.
– Ez egy nagyobb. A vulkánok mintha soha nem állnának le.
Lehet, hogy a szonda már nem húzza sokáig odalent. – Csak
nézték a színek villogását, az energiacsóvák ugrálását a két
égitest között.
– Semmi sem tart örökké – vonta meg a vállát a férfi.