Ehhez egyikük sem tett hozzá semmit. Nem volt mit
mondani.
SULLY A NAPJA HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT a kommunikációs fülkében
töltötte, a szondák beérkező adatait monitorozva és a mélyűri
használatra szánt S, X és Ka rádiós hullámsávokat pásztázva a
biztonság kedvéért. Az Aether kijelölt vevőfrekvenciája
folyamatosan a földi kapcsolatra várt, de az egyre kevésbé tűnt
létezőnek. Az elején magától értetődőnek vették, amikor még
olyan könnyedén kommunikáltak, mintha csak telefonon
hívogatnák a mérnökökkel és csillagászokkal teli termet.
Amikor a hajó mélyebbre hatolt az űrben, megjelent egy kis
késleltetés, ami egyre hosszabbra nyúlt, de a Küldetésirányítás
még akkor is ott várta őket folyamatosan a rádióhullámok
túlvégén. Régebben mindig volt valaki, aki vigyázott rájuk. Most
senki nem maradt.
Sully időnként elkapott egy-egy információfolyamot, ami egy
másik projekt szondájából érkezett. Nagyon kevés ilyen volt az
űrben, de akadt egy, amit különösen szívesen figyelt: a Voyager–
3, a harmadik, ember által készített eszköz, amely kirepült a
Naprendszerből a csillagközi térbe, és amelyet több mint
harminc évvel korábban indított útjára az űrhajósok egy másik
nemzedéke. Mostanra már haldoklott, a jele rettentően
erőtlennek tűnt, de amikor Sully a 2296.48 MHz-re állította a
vevőt, néha be tudott fogni egy-két zihálásnyi információt,
olyanokat, mint amikor valaki az utolsó szavait leheli ki a
halálos ágyán. Még mindig emlékezett arra, amikor a NASA