bejelentette, hogy az elődje, a Voyager–1 végül elnémult, mert
kifogyott az energiatartaléka, és már nem képes kommunikálni
a földi kezelőivel. Sully akkor még kislány volt, egy pasadenai
konyhaasztalnál üldögélt, és az anyja olvasta fel neki a cikk
címét, miközben ő mazsolás müzlit eszegetett az iskolára
készülve: Az emberiség első csillagközi nagykövete búcsút int.
A Voyager–3 az idősebb Voyager nyomát követte a teoretikus
Oort-felhőn át, ami tele volt in utero üstökösökkel és jeges
kristályokkal, hogy végül elérjen egy másik naprendszerbe.
Egyszer majd belezuhan egy másik égitest gravitációs mezejébe
- egy bolygóéba, napéba vagy fekete lyukéba –, de addig csak
sodródik egyik naprendszertől a másikig, határozatlan ideig
bolyong a Tejútban. Ez ijesztő sorsnak tűnt, ugyanakkor
varázslatosnak is. Sully megpróbálta elképzelni, milyen érzés
lehet, ha az embernek nincs úti célja. Milyen lehet az örök
sodródás. Más gépvándorok is voltak az űrben, aktívak, és
olyanok, amelyek már elnémultak, de a Voyager–3
különlegesnek tűnt. Arra a pillanatra emlékeztette Sullyt,
amikor elkezdte megérteni, milyen hatalmas az univerzum. Az
üresség már kislányként is vonzotta, és most ő is űrvándorrá
vált. Ha azon gondolkozott, hogyan kezdődött az útja, az
legalább elterelte a figyelmét arról, hogy hogyan érhet véget.
KIS FÖLDNEK NEVEZTÉK: a gyűrű alakú egység körbe-körbeforgott, a
hajó többi részétől függetlenül, és a centrifugális erő
segítségével imitálta a gravitációt. Ívét a legénység hat
alvófülkéje vette körül, három-három tágas láda mindkét