HÁROM

AZ EGYIK SÖTÉT DÉLUTÁNON, miután a nap már lement, de mielőtt
minden nyoma letörlődött volna az égről, Augustine és Iris a
hangár felé indultak. Iris sétálni akart – hosszú sétára vágyott,
mint mondta –, a hangár pedig új és érdekes úti célnak tűnt.
Augustine már rég nem járt ott, a saját utolsó repülése óta előző
nyáron, ám a kísérteties, kék félhomály, a havon húzódó
árnyékok felkeltették benne a kalandvágyat. Tudták, hogy
messze lesznek az obszervatóriumtól, amikor lehull a kora esti
mélysötét, de fogtak egy zseblámpát, Augustine pedig az utolsó
pillanatban egy puskát is a vállára vetett, és ellenőrizte, hogy a
tára tele van-e. A fegyver súlya a vállán, valamint az előttük
elterülő kék havon pásztázó vastag, sárga fénysugár elnyomta
az ellenérzéseit.
Az egyik kezében fogta a zseblámpát, a másik markában
tartott síbotra támaszkodott. Gyalogszerrel elég nehezen
boldogult a folyton átrendeződő hókupacok között: egyre
jobban kínozta a köszvény. Iris vakmerően csúszott lefelé a
hegyről, szaladt ki a zseblámpa fényének a határán túlra, s
fordult meg időnként, hogy megnézze, mi telik a férfinak olyan
sok időbe. Augustine már akkor kifulladt, amikor még félúton
sem jártak, a térde sajogni kezdett, a combizmai égtek. Sílécen
kellett volna mennie, de az túl nagy volt Irisnak, és igazságtalan
lett volna kutyagolásra kényszeríteni, miközben ő végigsuhan a
lankákon. Majdnem egyórányi gyaloglás után meglátták a
hangár tetejét: korrodálódott fém villanását a végtelen havon.