Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kifulladt ahhoz, hogy oda tudjon neki kiabálni, a puska súlya
minden esetlen lépésénél kilökte a maradék levegőt a tüdejéből.
Amikor végre odaért a gyermekhez, látta, hogy a farkas még él,
bár alig. A nyakát találta el. Miközben a vér beivódott a talajba,
az állat hasának hullámzása lelassult. Augie odanyúlt, hogy
elhúzza Irist a haldokló lény mellől, s ekkor meglátta, hogy az a
kislány könnyeit és a havat nyalogatja az arcáról kunkori,
rózsaszín nyelvével, ahogy egy anya tenné a kölykeivel.
A farkas vére ott éktelenkedett Iris arcán, haján és kezén, de
a gyermek mintha észre sem vette volna. Az állat szaggatottan
lélegzett még párat, aztán vége lett. Forró nyelve elernyedt a
szájában, szeme csillogása kihunyt. A szél felkavarta körülöttük
a havat, milliónyi apró jégtüske szállt a levegőben. Augie Iris
keskeny, reszkető hátára tette a kezét. A kislány nem rázta le
magáról, de tovább szorongatta a halott farkas bundáját, és a
halk, vonyító sírást sem hagyta abba. A meleg, bozontos
szőrmébe fúrta az ujjait, miközben a hó kézfejének fedetlen
bőrét marta.
–  Sajnálom – mondta Augustine. – Azt hittem... – De nem
tudta befejezni. Ismét megpróbálkozott. – Azt hittem...
Valójában nem hitt semmit. Azonosította a célpontot, mielőtt
egyáltalán gondolkozott volna. És pontosan tudta, bár ettől a
tudattól összeszorult a gyomra, hogy ismét megtenné. Azt
mondogatta magának, hogy csak Irist akarta megvédeni.
Biztonságban tartani a rájuk leső veszélyek között. Ami talán
igaz is – hisz a farkasok nem ártalmatlan lények –, de nem csak
ennyiről volt szó. Egy elemi íz, keserű, mint a félelem, erősödött
fel a férfi torkában. Vagy talán csak a magány. Felnézett a