csillagokra, azt várva, hogy eltörpüljenek mellettük a benne
kavargó érzelmek, ahogy az történni szokott. Ám ezúttal nem
így lett. Minden ugyanúgy maradt, a csillagok pedig csak
lekacsintgattak rá hidegen, fényesen, távolian, érzéketlenül.
Augustine-t elöntötte a késztetés, hogy összepakolja a bőröndjét,
és továbbálljon. De persze nem volt hová. Maradt, ahol volt,
továbbra is felfelé nézve, kezét Iris hátán tartva, és megérezte –
sok éve ekkor először megérezte – a tehetetlenséget, a magányt,
a félelmet. Ha a könnyei nem fagytak volna a szeme sarkába,
talán még el is sírja magát.
A ZSEBLÁMPA ELVESZETT, KIÉGETT, és ott maradt valahol a
hangárban, úgyhogy sötétben mentek vissza az
obszervatóriumhoz, megcélozva a kupola előttük tornyosuló
fekete sziluettjét a csillagos égbolt előtt. Augustine a síbotját is
elhagyta; nehezen mozgott nélküle, ízületeiben minden egyes
lépésnél fájdalom robbant. Átrakta a puskát a másik vállára. Azt
kívánta, bárcsak a hangárnál hagyta volna. Vagy bárcsak
magával sem vitte volna. A háta és a válla csupa kék-zöld folt
volt ott, ahol a cső nekiütődött, a mellkasa sajgott a puskatus
rúgásától.
Iris komor maradt, de már elapadtak a könnyei. Séta közben
ismét belekezdett a megszokott halk, magányos dalába;
Augustine hálás volt ezért. Bármiért az lett volna, ami elnyomja
a lány sikolyainak visszhangját. A farkas hulláját hóval fedték
be, és amennyire tudták, lelapogatták a rögtönzött sírt, azt a
ragyogóan fehér púpot a rózsaszín vércsíkokkal. Iris