EGY

AMIKOR A NAP VÉGRE VISSZATÉRT a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín
csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott.
Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás
ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges
kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy
kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje
narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel
a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem
kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak,
bizsergett tőle a bőre.
A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az
obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt
választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák
magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium
betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt
ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig,
aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a
nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc
alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte
csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a
tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb
napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel
kacérkodott tőle. A vidék nem törődött vele, és ő nem tudott
hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.