Hullámzó mellkassal benyitott az irányítóterembe, ott rázuhant
a matracokból és hálózsákokból álló fészekre. Egymás után,
hatalmas erőfeszítések árán lehámozta magáról a csizmáját, a
kabátját, a sapkáját és a kesztyűjét. Miközben ott feküdt, azon
gondolkozott, miért nem kergette el egyszerűen az állatot, miért
nem célzott a feje fölé, hogy a figyelmeztető lövés dörrenésére a
farkas visszaszaladjon a vadonba. Pár perccel később elnyomta
az álom.
AMIKOR VÉGÜL FELÉBREDT, már lassan előbújt a nap, benyújtogatta
halvány fényujjait az irányítóterem vastag ablaküvegén. Az óra
szerint dél volt. Augustine hosszú ideig heverészett még ott,
mielőtt felkelt. A nap elérte rövid pályájának zenitjét, mielőtt a
férfi az ablakhoz vonszolta magát. Látta Irist, aki jókora
távolságra üldögélt a hegyoldalban, a melléképületeken túl, és a
látóhatárt bámulta. Augustine először ideges lett ettől, és oda
akart kiáltani, hogy ne kószáljon el ilyen messze nélküle, de
utána rájött, hogy nincs joga megzavarni a lányt, vagy
korlátozni a mozgásban. A gyermek sokkal jobban értett a
tundrához, mint ő. Sokkal otthonosabban mozgott benne.
Ugyanakkor... az ő dolga lenne vigyázni rá, igaz? Senki más
nem tudja ezt megtenni. Viszont senkitől sem kérhetett
segítséget, senki nem léphetett közbe, ha valamit rosszul csinált.
Még az internethez sem fordulhatott tanácsért. Ismét elfogta a
félelem, de megint csak félreseperte ezt az érzelmet, ami túl
különös volt ahhoz, túl kellemetlen, hogy hosszan dédelgesse. A
tükörképét fürkészte az ablakban, a bőrét, amely úgy ráncokba