Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

megkönnyebbülés... de ez nem következett be. Csak a saját,
beesett arcú tükörképét látta az ablakban, fehér hajának és
bozontos szakállának világos keretét, és üres gödröket a szeme
helyén. A halott farkast és a kislányt, amint odanyújtja csupasz
kezét a fogaktól fehérlő pofához. Ez vajon megbánás –
töprengett – vagy gyávaság? Lehet, hogy beteg. A homlokához
érintette a kézfejét, és nagyon melegnek találta. Erről van szó.
Beteg. Érezte, ahogy a láz egyre erősödik a bőre alatt, felforralja
a vérét. Zúgás töltötte be a fülét, a szeme mögött lüktetni
kezdett valamiféle nyomás, úgy kalapálva a koponyája
belsejében, mint egy üstdob. Eljött volna a vég? Eszébe jutott az
elsősegélydoboz odalent, a földszinti igazgatói irodában.
Lemenjen érte? Megérné? Felidézte, mennyiféle gyógyszer
hiányzik belőle, az anatómiai ismereteket, amelyeknek ő nincs
birtokában, azokat a diagnosztikus eszközöket, amelyeknek
szintén híján van, és amelyeket amúgy sem tudna használni.
Utána visszabújt a vackába, és elképzelte, hogy ez a halálos
ágya. Közvetlenül azelőtt, hogy elaludt, Irisra gondolt, aki még
mindig odakint ül, egyedül a tundrában. Az álom lassan
borította el, mint egy egész testén végiggördülő hullám, és
közvetlenül azelőtt, hogy elérte az agyát, Augustine azon
gondolkozott, vajon ilyen érzés-e az elmúlás. Aztán arra
gondolt, mi lesz Irisszal, ha ő soha nem ébred fel.