NÉGY

AZ AETHER LEGÉNYSÉGE az idővel küszködött. Túl sok volt belőle – a
nappali és utána az éjszakai órák, újra és újra. Kitöltésre váró
hetek, majd hónapok. Mivel nem tudták, mi vár rájuk a Földön,
az előírt feladatok és rutintevékenységek kiüresedtek.
Értelmetlenné váltak. Ha soha többé nem fogják érezni a földi
gravitációt, akkor miért vacakoljanak azokkal a gyógyszerekkel
meg edzéstervekkel, amelyek a súlyára emlékeztetik a testüket?
Ha soha nem oszthatják meg senkivel a Galilei-holdakkal
kapcsolatos felfedezéseiket, akkor miért folytassák a kutatást?
Ha a bolygójuk és rajta mindenki, akit valaha ismertek, elégett,
megfagyott, egy járvány áldozatául esett, vagy valami ezekhez
hasonlóan csúf véget ért, akkor mit számít, hogy óvatlanná,
depresszióssá válnak-e, vagy sem? Mit számít, hogy túl sokat
alszanak és esznek, vagy túl keveset... Hát nem indokolt az
elkeseredés? Nem illik a helyzetükhöz?
Mintha minden sokkal lassabban mozgott volna. Feszült
félelem telepedett a legénységre: az ismeretlen súlya, az egyre
erősebb tehetetlenségé. Sully azon kapta magát, hogy lassabban
gépel, lassabban ír, kevesebbet mozog, kevesebbet gondolkozik.
A legénység kollektív kíváncsisága kezdetben elevenen égett,
miközben megpróbálták megérteni, hogy mi történhetett, de
ennek hamarosan reménytelen megadás vette át a helyét. Nem
tudhattak semmit, nem voltak adatok, amiket feldolgozhattak
volna, csak azok hiánya. A néma Földtől még mindig tíz
hónapnyi utazás választotta el őket; hosszú út egy bizonytalan