Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

otthonig. Sullyt kísértette a nosztalgia. Mindnyájan így voltak
ezzel. Hiányoztak nekik az emberek, a helyek, a tárgyak, amiket
maguk mögött hagytak – azok a dolgok, amelyekről kezdték úgy
gondolni, hogy soha többé nem látják őket. Sullynak eszébe
jutott a lánya, Lucy, az energikus, csipogó hangú, szőke, barna
szemű kis ciklon, aki úgy sepert végig az emlékein is, ahogyan a
csöppnyi házukon. Azt kívánta, bárcsak több képet vitt volna
magával, bárcsak egy egész adathordozó lenne nála, tele velük –
nem csak egy fotó, ami már akkor is régi volt, amikor
elindultak. Miféle anya nem visz magával legalább tucatnyit? –
vádolta magát. Ráadásul egy kétéves útra, amikor a lánya éppen
ifjú nővé érik? Sully senkitől nem kapott videóüzeneteket az
Aetheren a kollégáin kívül. Pedig kincsként őrizte, újra és újra
lejátszotta volna, de semmi nem érkezett Lucytól, Jacktől meg
pláne nem. A családja elidegenedése nem törte össze a szívét,
amíg el nem hagyta az atmoszférát – utána viszont hirtelen
olyan tragédiának kezdett tűnni, ami csak most zuhant rá, noha
már évek óta fennállt. Sully megpróbálta fejben rekonstruálni a
hiányzó fotókat, a karácsonyokat és a születésnapokat, azt,
amikor hármasban vadvízi evezésre mentek Coloradóba, még a
válás előtt. A környezetet könnyű volt reprodukálni – egy
féloldalas lucfenyő ezüst díszekkel, a zöld kockás kanapé a volt
lakásukból, chilipaprika formájú égők a konyhában, egy sor
cserepes növény a mosogató mögött, a piros Land Rover,
utazásra megpakolva –, de az arcukat már nehezen tudta
felidézni.
Jack, aki tíz évig a férje volt, ötig az exférje. Sully a hajával
kezdte, amit a férfi mindig rövidebbre vágott, mint neki tetszett