előtt; közel kerültek egymáshoz, de azok a szavak, amiket akkor
mond az ember a kollégájának, amikor szimulált
katasztrófákban vesz részt, és azok, amiket akkor, amikor a
világ véget ér a távollétében, nagyon különböznek egymástól.
HOUSTONBAN, NAGYJÁBÓL EGY ÉVVEL azelőtt, hogy a küldetés elindult,
Sully kiszúrta az Ivanov családot egy kiülős kávézóban, a
városban. Korai vacsorájukat költötték el. Ő az utca túloldalán
parkolt le, és őket nézte, miközben aprót dobált a parkolóórába.
Felvetődött benne, hogy odamehetne köszönni, de végül letett
róla. Mindnyájan fel voltak dobva, és öt, napként ragyogó,
tejfölszőke fejük úgy világított, mintha pitypanggömbök
lennének. Sully látta, ahogy Ivanov odahajol a legkisebb
lányához, hogy felvágja a vacsoráját. A felesége élénken
gesztikulált az evőeszközökkel a kezében, a család tele szájjal
nevetett.
Egy pincér állt meg az asztaluk mellett tállal a kezében, és
amikor lerakta Ivanov könyöke mellé, köszönömök kórusa
szállt fel a gyerekek felől. Sully még az utca túloldaláról is
hallotta. A pincér félig üres tányérokkal megrakodva távozott
az asztaltól, széles mosollyal. Sully tekintete megpihent Ivanov
feleségén, aki immár egy villányi salátával hadonászott,
miközben beszélt. Sullyban felmerült, hogy ő tűnt-e valaha is
ilyen vidámnak a saját családjával, vagy akár csak ennyire
jelenlévőnek. Addig időzött a parkolóóránál, amíg
betolakodónak nem kezdte érezni magát egy nem rá tartozó
pillanatban. Akkor lesétált az utcán a kis zöldségeshez, ahol