Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült
utazótáskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran
előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A
bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető
kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt
mellettük. Soha nem volt szüksége költöztetőfurgonra vagy
búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment.
Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-
sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-
Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába –
mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb
műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt
kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia
volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine
számára ez mindig így ment.
A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek
számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó
oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas,
az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt
soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre
vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel
akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy
kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe
akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a
végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát,
mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.
Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger
csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve