mindennap.
Harper megkocogtatta Sully vállát, mire ő a férfi verejtékes
arcába nézett. Devi alig pár lépéssel mögötte állt, és begörbített
mutatóujjal hívogatta.
– Táncolsz velünk? – kérdezte Harper. – Ez a mi dalunk.
Sully bólintott. A kollégája úgy értette, hogy az egész csapaté,
de amikor Sully lecsusszant a bárszékről, és megindult a Space
Oddityra rángatózó, imbolygó, forgó testek masszája felé, egy
pillanatra azt hitte, csak kettőjükre gondolt. A mi dalunk. David
Bowie hangja betöltötte a bárt, míg Harper a táncparkettre
vezette, Devi felé, aki továbbra is integetett. A férfi hátranyúlt,
hogy meggyőződjön arról, Sully követi, megfogta a kezét, és
magával húzta, a tömeg közepébe.
KÉT HÉTTEL TAL ÉS IVANOV verekedése után, miközben még mindig
az aszteroidaövön keltek át, Sully arra ébredt, hogy Devi neki
suttog valamit a sötétben.
– Ébren vagy? – kérdezte a lány a függöny túloldaláról.
Sully kidörgölte a szeméből az álmot, elhúzta a függönyt, és
intett Devinek, hogy másszon be. Ott feküdtek a sötétben
egymás mellett, hagyva, hogy a másik testhője kicsit
megnyugtassa rojtosra rongyolódott idegeiket, amelyek azonnal
szakadt villanyvezetékként kezdtek szikrázni, amint kialudtak a
fények, és nem tehettek egyebet az ismeretlen jövőn való
rágódáson meg a múltba révedésen kívül. Devi elég közel volt
hozzá ahhoz, hogy Sully megérezze az elfojtott zokogás
remegését. Nagyon szeretett volna odanyúlni, magához ölelni a