Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kollégáját, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz – de
nem tudott hazudni, és abban is kételkedett, hogy
kapcsolódhatna valakihez, aki ennyire elveszítette a kapcsolatot
mindennel. Devi egyre csendesebbé vált, ahogy teltek-múltak a
hetek. Az utóbbi időben már szinte meg sem szólalt. Sully
mozdulatlanul feküdt, hagyta, hogy a lábfeje oldalra billenjen,
és finoman Deviéhez érjen. Már majdnem visszaaludt, amikor
társa megszólalt.
–  Mindig visszatér egy álmom – dünnyögte. – Az anyám
kalkuttai konyhájának színeivel és illataival indul, csak foltok, a
fűszerek szaga. Utána a fivéreim tűnnek fel, akik ott ülnek
velem szemben, és egymást bökdösik a könyökükkel, miközben
rizst és dhalt esznek kézzel... és a szüleimet látom az
asztalfőnél, amint teát iszogatnak, mosolyogva, miközben
hármunkat néznek. Mindig ugyanaz, újra meg újra. Csak ülünk,
eszünk, és ez mintha órákig tartana. De végül elhalványul.
Hirtelen ráébredek, hogy ők eltűntek, hogy egyedül maradtam.
Akkor felébredek. – Devi hosszan, lassan felsóhajtott. – Olyan
gyönyörűen kezdődik – suttogta –, de utána felébredek, és itt
vagyok, és tudom, hogy soha többé nem látom őket. Hogy fájhat
ennyire egy álom?
A két nő végül álomba merült, az éjszaka során egymásba
gabalyodtak, úgy összefonták a végtagjaikat, mintha ettől
erősebbé válnának. Amikor Sully felébredt, látta, hogy néma
könnyek gördülnek végig Devi arcán, gyűlnek össze az orra
mellett, s nedvesítik be a párnát. Arra gondolt, milyen érzés
volt, amikor Lucy mászott be az ágyába egy-egy rémálom után.
Az az apró, meleg testecske a flanelpizsamában, az a forró,