Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

megváltoztak, összementek, sötétebbé és szigorúbbá váltak.
Thebes viszont pont olyan maradt, amilyen az út elején volt.
Sullyra mosolygott, felvillantva a metszőfogai közötti rést.
– Azért vagyok még mindig itt, mert nincs hová mennem –
felelte. – Sok időm volt arra, hogy ezt feldolgozzam. Meg kell
értened, hogy én is éppen úgy darabokra törtem, mint te, csak
elkülönítve tartom a részeket. Nem tudom, hogy lehetne ezt
elmagyarázni... egyszerre egy darabbal foglalkozom. Szerintem
te is meg fogod tanulni.
– És ha én... ha mi nem tudjuk megtanulni?
–  Akkor nem fogjátok. – Thebes vállat vont. Hangja
selymesen és mélyen zengett, harmonizált a centrifuga
zúgásával, dél-afrikai akcentusa simának, gördülékenynek tűnt,
a szótagok dallamokká álltak össze a szájában. – Ezek a dolgok
mindenkinél különböznek. De én látom, hogy te tanulsz...
messze jársz, utána hirtelen ismét itt teremsz. És kérdéseket
teszel fel. Tudod, hogy én mit csinálok? Megmosom a fogam, és
csak a fogmosásra gondolok. Kicserélem a levegőszűrőt, és csak
a szűrőcserére gondolok. Beszélgetésbe elegyedem valakivel, ha
magányos vagyok, ami mindkettőnknek segít. Ebben a
pillanatban kell élnünk, Sully. Senkin nem segít a Földön, ha
rágondolunk.
A nő elégedetlenül felsóhajtott.
–  Nem ezt akartad hallani? – kérdezte Thebes szomorkás
mosolyra görbítve a száját, miközben bánat kísértett a szeme
alatti árnyékokban.
– Nem erről van szó. Csak ez... olyan nehéz.
Thebes bólintott.