Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kékesszürke tekintetét, amíg csak bírta, de végül ő kapta el a
pillantását előbb – valahogy ideges lett a kapitány szemétől,
amely mintha a bőre alá látott volna, egyenesen a bordái
mögött zakatoló szívének izmai közé.
–  Maga biztos Sullivan specialista – jelentette ki a férfi,
mielőtt még megszólalhatott volna. – Nagy megtiszteltetés, hogy
magával dolgozhatok. Alig várom, hogy halljam a
kommunikációs fülkét illető terveit.
Kezet ráztak, és Sully észrevette a kapitány csuklóján az órát,
a belső oldalra forgatott szerkezettel. Az eszköznek antik,
aranyszínű számlapja volt, és kopott bőrszíja. A férfi keze
nagynak tűnt, melegnek és száraznak, egyszerre határozott és
gyengéd szorítással.
–  Köszönöm, parancsnok – válaszolta Sully. – Részemről a
megtiszteltetés. Nagyon örvendek.
Harper elengedte a kezét. Sully mindig is intimnek találta, ha
valaki a csuklója puha bőréhez igazította a karórája számlapját,
mintha az idő ellenőrzésével az illető egy bensőséges részét
villantaná fel: a tenyerét, a pulzusát. Pár pillanattal később
megszólalt a síp, és beterelték őket az egyik tárgyalóba, ahol
hivatalosan is bemutatták nekik Harper parancsnokot. A
legénység leült a hosszú, fényes tárgyalóasztal köré, és
végighallgatta, ahogy az űrprogram igazgatója, egy Inger Klaus
nevű nő Harper eredményeiről beszél. Legalább tizenöt percet
töltött az életrajzával, addig sorolva a kitüntetéseit és a sikereit,
amíg a férfi el nem vörösödött, és mindenki arra nem kezdett
vágyni a helyiségben, hogy hagyja el a pódiumot. Amikor végre
megtette, Harper előrelépett, hogy megrázza a kezét, majd a