merítette – az energiáját, a pénzét, az idejét –, és akkor
visszahanyatlott a takarók közé, hogy ismét elaludjon, amíg újra
fel nem éled, vagy amíg a férje ki nem rángatja onnan, hogy
próbára tegye az elszántságát. Augie-t csapdába ejtette ezekben
a pillanatokban a betegsége, ami ott tartotta a feledni kívánt
emlékek börtönében.
EGY IDŐ UTÁN – nem tudta, mennyi lehetett – elmúlt a láza. A
rémálmok végre békén hagyták, és Augie rádöbbent, hogy
ébren van. Gyenge volt, de tudatos; éhes. Ülő helyzetbe tornázta
magát, és körülnézett az irányítóteremben, miközben
kidörgölte az álmot a szeme sarkából. A helyiség nem változott.
Körbefordította a fejét, és megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor a tekintete rátalált a lányra. Iris az ablakpárkányon ült,
az alkonyati tundrát nézte. Amikor meghallotta, hogy a férfi
próbál felkelni, és lerugdossa magáról a hálózsákokat,
odafordult. Augie rájött, hogy még soha nem látta mosolyogni. A
lány egyik alsó foga hiányzott, a résnél ott világított rózsaszín
ínye. Egy gödröcske elidőzött az arca bal oldalán, apró
orrnyerge enyhén kipirult.
– Borzasztóan nézel ki – mondta. – Örülök, hogy felébredtél.
Még mindig ritkán hallatta a hangját, és Augustine-t ismét
meglepte a mélysége, a reszelőssége. Megkönnyebbült a
hallatán. Iris úgy kerülgette a hálózsákfészket, mint egy félénk
állat, elfojtva a lelkesedését, megvizsgálva minden apró
részletet, mielőtt közelebb lép. Elővett egy vákuumcsomagolású