Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

a hegybe vájt keskeny ösvényen, át a melléképületek kihalt
faluján, aztán ki a tágas, hullámzó hegyek közé. Kifulladt és
elgyengült, de élt, és ennek az egyszerű ténynek az öröme
betöltötte az egész testét. Mind a túlélés öröme, mind a
megbánás súlya ismeretlen érzelmek voltak számára, de egyik
sem távozott belőle, bármennyire is igyekezett kiizzadni
magából őket. A lázas rémálmai során rátörő érzelmek még
mindig élénken éltek benne. Az izmai sajogtak a
megerőltetéstől, de az ismeretlen érzésektől is, amelyek úgy
árasztották el, mintha valaki másnak a vére keringene az
ereiben.
Iris gyakran csatlakozott hozzá ezeken a sétákon, vagy előtte
szaladva, vagy messze lemaradva. A nappal szakaszai alig egy
óráról pár órásakra hosszabbodtak, majd egy egész délutánra.
Ahogy teltek a napok, Augustine egyre messzebb sétált, szemét
mindig rajta tartva Iris pomponos sapkájának smaragdzöldjén.
A lány mintha megváltozott volna a betegsége óta, mintha
megsokszorozódott volna – az energiáját, testi mivoltát, a
szavait tekintve. Korábban mindig visszahúzódott Augie
periferiális látómezejébe, némán üldögélt az irányítóteremben,
óvatosan lopakodott a melléképületek között; mindig
észrevétlen maradt. Most Augustine le sem tudta venni róla a
szemét. Mindenütt ott volt, és a mosolya – amely még mindig
ritkán csillant fel, de valahogy folyamatosan ott lapult a vonásai
mögött – ragyogónak tűnt.
Egyszer, amikor a nap órákig lebegett alacsonyan az égen,
mielőtt ereszkedni kezdett volna, Augustine messzebbre sétált,
mint bármikor a hangár óta – a láza óta. Újabban mindig észak