felé ment, át a hegyeken. Soha nem délre, a tundra, a hangár és
a farkas sírhalma felé, melyet rózsaszín vércsíkok jeleztek a
fehér havon. Északon a Jeges-tenger nyúlt végig a glóbusz
tetején, jégkék sapkaként a Föld koponyáján. A part
kilométerekre terült el tőlük, esélye nem lett volna arra, hogy
gyalog megközelíthesse, de úgy vélte, hogy amikor a szél a
megfelelő irányból fúj, érzi a nyílt víz sós illatát, amely
végighullámzik a gleccserek felett érzékeny, kutató orrlyuka
felé. Augustine arra jutott, hogy minél messzebb gyalogol, annál
erősebb a tengerszag.
Aznap már annyit meneteltek, hogy az izmai égni kezdtek, és
még Iris is lassított, a hóban húzva kis csizmáit ahelyett, hogy
minden lépésnél megemelte volna őket, de Augustine még
messzebbre akart jutni. Van valami előtte – mondogatta
magának –, valami, amit látnia kell. Azt nem tudta, hogy
micsoda. A nap lecsúszott a hegyek mögé, úgy dobálva színeit
az égre, ahogy egy táncos színes kendőit a levegőbe. A férfi a
hóba olvadó naplementét csodálta éppen, amikor észrevette az
állat határozott körvonalát a változékony északi égbolt előtt. Az
a jegesmedve volt az, amelyre az első világos napról emlékezett
- ugyanaz a medve, ezt biztosra vette; nem azért, mintha
felfedezett volna rajta megkülönböztető jegyeket: a szívverése
felgyorsulásából ismerte fel. Hatalmas mérete alapján csak
medve lehetett, hosszú, bozontos, a kortól elsárgult bundával.
Legalább másfél kilométerre jártak tőle, talán többre is, de egy
teleszkóp élességével látta ezeket a részleteket. Ezt kereste. Úgy
érezte, mintha ott állna a medve mellett, vagy mintha masszív,
görbe hátán lovagolna, ujjait mélyen belefúrva összetapadt